Hi-fi és high-end: mi a különbség, és mi csak marketing

Röviden: A hi-fi egykor azt jelentette, hogy a készülék megfelelt egy hivatalos szabványnak, ma már csak egy semmire sem kötelező szó. A high-end soha nem volt szabvány. Egy rajongói kör zenéhez való hozzáállása, a boltokban pedig főleg árkategória. A kutatások egyértelműek: a hangra a hangfal és a helyiség hat a legjobban. Jól megtervezett elektronikánál és kábeleknél a különbségek kicsik vagy nincsenek, ha becsületesen hasonlítasz össze. Egy drága készülék lehet szép, jól megcsinált, és örömet szerezhet. Az viszont nem garantált, hogy jobban is szól.

Hi-fi: egy szó, amely egykor garantált valamit

A hi-fi az angol high fidelity rövidítése, vagyis „nagy hűség”. Az eredeti hanghoz való hűségről van szó: ami a hangfalból kijön, legyen a lehető legközelebb ahhoz, amit felvettek.

Németországban 1966-ban jelent meg a DIN 45500 szabvány, amely meghatározta, mit kell tudnia egy készüléknek ahhoz, hogy hi-finek nevezhessék. Közép-Európában is sokáig mérce volt, és a hozzáértők ma is emlékeznek rá. Például:

Készülék	Mit kellett teljesítenie (egyszerűsítve)
Erősítő	átvitel 40 és 16 000 Hz között, torzítás legfeljebb 1 %, legalább 2 × 6 W
Hangfal	átvitel 50 és 12 500 Hz között, torzítás legfeljebb 3 % a középtartományban és 1 % a magasakban, teljesítmény 10 W
Lemezjátszó	fordulatszám-ingadozás legfeljebb 0,2 %, a hangszedő átvitele 40–12 500 Hz
Magnó	átvitel 40–12 500 Hz, jel-zaj viszony legalább 50 dB

A maga idejében ez hasznos volt. A vásárló tudta, hogy legalább tisztességes minőséget kap. Ma ezeket az értékeket szinte bármelyik olcsó készülék túlszárnyalja. Az emberi fül nagyjából 20 és 20 000 Hz között hall, és egy csak 12 500 Hz-ig szóló hangfal ma senkit sem nyűgözne le.

1996-ban a szabványt az európai EN 61305 váltotta fel. Ez viszont már csak arról szól, hogyan kell mérni a készülékeket, nem arról, milyen eredményt kell elérniük. Azóta a hi-fi szó nem védett. Bárki ráírhatja a dobozra.

Hasonló a helyzet a mai matricákkal. A Hi-Res Audio logót a gyártó egy japán szövetségtől vásárolja meg a saját adatai alapján. Csak annyit mond, hogy a készülék lejátssza a nagy felbontású fájlokat, és 40 kHz-ig szól, azt nem, hogy jól szól-e.

High-end: egy mozgalom, amely a hallgatással kezdődött

A high-end nem szabvány és nem műszaki fogalom. Amerikában született a 60-as és 70-es években, válaszként arra, ahogy akkor a technikát értékelték.

• J. Gordon Holt 1962-ben alapította a Stereophile magazint. Azt akarta, hogy a készülékeket aszerint ítéljék meg, hogyan szólnak, ne csak táblázatok alapján. Sok olyan szót talált ki, amellyel ma is beszélünk a hangról, például a „meleg” vagy az „éles” hangot.
• Harry Pearson 1973-ban alapította a The Absolute Sound magazint. Mércének az élő zenét tette meg: valódi akusztikus hangszerek hangját valódi térben. A berendezéseket aszerint értékelte, mennyire jutnak közel hozzá, és a mérésekben nem nagyon bízott.

Miért volt ennek akkor értelme: a 70-es években olyan erősítőket árultak, amelyek egy mérésben kiváló számokat mutattak, mégis rosszul szóltak, mert rossz dolgot mértek. A hallgatás olyan problémákat tárt fel, amelyeket a táblázatok elrejtettek. Ez a high-end valódi érdeme.

Idővel azonban a „hallgasd, ne csak mérd” elvből „a mérések semmit sem jelentenek” lett. A high-end sajtó egy része ma is elutasítja a vakteszteket, vagyis az olyan összehasonlítást, amelynél a hallgató nem tudja, mit hall. Érdekes, hogy maga Holt írta 2007-ben, hogy a high-end a 80-as években éppen azért vesztette el a hitelességét, mert elutasította a vakteszteket.

A boltokban ma a high-end főleg árat jelent. Egy 300 eurós erősítő „hi-fi”, egy 5 000 eurós „high-end”. A High End kiállítás, amelyet évekig Münchenben rendeztek, a világ legnagyobb ilyen technikai seregszemléje.

Hogyan derítsd ki, mit lehet tényleg hallani

Képzelj el egy borkóstolót. Ha látod egy drága bor címkéjét, jobban ízlik. Nem azért, mert hazudsz, hanem mert az agyad összekeveri azt, amit a nyelved érez, azzal, amit tudsz. A hanggal ugyanez a helyzet. Ezért a tudományban vakon hasonlítanak össze: a hallgató nem tudja, melyik készülék szól éppen.

Fontos az azonos hangerő is. Ha az egyik rendszer akár csak fél decibellel hangosabban szól, a legtöbben jobbnak, részletesebbnek és élőbbnek mondják, pedig a különbséget hangerőként nem érzékelik. Sok „hallható különbség” a boltokban csak ez a hatás.

Mit mutattak a kutatások

• Toole és Olive (1994): 40 ember értékelt négy hangfalat, egyszer vakon, egyszer látva őket. Amikor látták őket, a nagy és drága hangfalakat értékelték jobbra. Vakon egy kis olcsó hangfal kicsit jobban szerepelt, mint egy 3 600 dolláros versenytárs. A tapasztalt hallgatók sem voltak ellenállóbbak a szem hatásával szemben, mint mások.
• Olive (2003): 268 ember, köztük eladók, diákok és kritikusok, értékelt hangfalakat vakon. Szinte mindenkinek ugyanazok a hangfalak tetszettek. A képzett hallgatók csak pontosabbak és gyorsabbak voltak. Az embereknek tehát hasonló az ízlésük, ha nem zavarja őket az ár és a márka.
• Olive (2004): egy hangfal méréseiből előre elég megbízhatóan megbecsülhető, mennyire fog tetszeni az embereknek. 70 hangfalon a becslés és a valódi értékelés közötti egyezés magas volt (korreláció 0,86). A hallgatók leginkább az egyenletes átvitelt, az oldalra is egyenletes sugárzást és a minőségi mélyhangot értékelik. Floyd Toole ehhez azt írta, hogy az ár nem megbízható mutatója a hangminőségnek.
• Meyer és Moran (2007): drága rendszerekbe CD-minőségre és vissza alakítást iktattak be. 554 próbálkozásból a hallgatók az esetek 49,8 %-ában találták el a helyes választ, vagyis a véletlen szintjén. Sok tanulmány későbbi összegzése (Reiss, 2016) kis különbséget talált nagy felbontásnál: a képzett hallgatók az esetek kb. 60 %-ában találták el a helyes választ. Nem nulla, de nem is „ég és föld”.
• Kábelek (Greenhill, 1983): egy nagyon vékony, 1,8 Ω ellenállású kábelt hallani lehetett. Egy közönséges, kb. 1,3 mm² keresztmetszetű ikerkábelt vakon nem lehetett megkülönböztetni egy drága márkás kábeltől.
• Erősítők: kiegyenlített hangerejű, túlterhelés nélküli összehasonlításokban az emberek a jó erősítőket általában nem tudják megkülönböztetni. Richard Clark ismert kihívása, amely 10 000 dollárt ígért annak, aki vakon felismer két erősítőt, saját szavai szerint soha senki sem nyerte meg.

Hol nagyok és hol kicsik a különbségek

A rendszer része	Tipikus különbségek a termékek között	Hallható?
Helyiség	a mélyekben 10–20 dB-es dombok és gödrök	mindig, nagyon erősen
Hangfalak	az átvitel néhány dB-es eltérései, eltérő sugárzás	igen, egyértelműen
A hangfalak elhelyezése	a mélyek néhány dB-lel változnak	igen
Csöves erősítő nagy belső ellenállással	az átvitel a hangfaltól függően kb. 1 dB-lel változik	gyakran igen
Jó tranzisztoros erősítő, DAC	decibeltöredékek, torzítás 0,01 % alatt	azonos hangerőn általában nem
Megfelelő vastagságú hangszórókábel	század decibelek	nem
Hálózati kábel, a kábel „iránya”	mérhetően semmi	nem

Ebből egy egyszerű szabály következik. A pénznek és az időnek ott van a legnagyobb hatása, ahol a különbségek a legnagyobbak: a hangfalaknál, az elhelyezésüknél és a helyiség akusztikájánál. A helyiségről bővebben a A helyiség veled együtt szól című cikkben olvashatsz.

Ár és minőség: hol szűnik meg az összefüggés

Egy bizonyos árig igaz, hogy a drágább jobb. 50 euróért nem kapsz jó hangfalat. Utána viszont jön a csökkenő hozadék: minden további euró kevesebbet hoz. Az elektronikánál ez egészen a végletekig megy, amikor egy drága készülék rosszabbul mér, mint egy olcsó.

• Az Audio Science Review mérései szerint egy 6 000 dolláros átalakító (DAC) torzítása és zaja nagyjából −75 dB-en volt. A 200 dolláros átalakítók −110 és −117 dB között teljesítenek, vagyis százszor tisztábbak. A −75 dB a zenében talán még nem hallható, de az ár itt nem jelent minőséget.
• Egy 15 000 dolláros csöves erősítő a Stereophile magazin mérésében mindössze 1,8 W-ot adott 1 % torzításnál. A kritikusnak ennek ellenére tetszett.
• Fordítva: egyes drága készülékek kiválóan mérnek, például a Benchmark AHB2 erősítő vagy a Genelec stúdiómonitorok. A drága tehát nem feltétlenül rossz. Csak éppen az ár semmit sem garantál.

A high-end csak marketing?

Nem egészen. Érdemes három csoportot megkülönböztetni.

Ami valódi

• Jó hangfalak. A kiegyenlített átvitel, az egyenletes sugárzás, a kis torzítás nagy hangerőn és a mély, tiszta basszus pénzbe kerül, és hallani is lehet.
• A helyiséghez való illesztés, akusztikai kezelés és helyes elhelyezés.
• Kézműves minőség, dizájn és tartósság. Valódi furnér, tisztességes csatlakozók, szerviz évek múlva, öröm egy szép tárgyban. Ez valódi érték, csak nem hangbeli.

Ami ízlés kérdése

• Csövek és lemezjátszók. Másképp szólnak, mert másképp mérnek: finom torzítást adnak hozzá, és megváltoztatják az átvitelt. Sokaknak ez tetszik. Ez legitim, csak nem nagyobb hűség, hanem kellemes hangszínezés.

Aminek nincs bizonyítéka

• Több száz vagy ezer eurós kábelek, ha az olcsóbb kábelnek elegendő a keresztmetszete.
• A kábelek iránya, vagyis az az állítás, hogy a kábel az egyik irányban jobban szól. A gyártók ehhez nem adnak méréseket.
• Audiofil hálózati kábelek. A mérések még egy közönséges hosszabbítóhoz képest sem találtak különbséget.
• A kábelek és az elektronika „bejáratása”. A hangszóróknál a felfüggesztés az első órákban tényleg kicsit lazul, a kábeleknél ezt senki sem bizonyította.

Amikor 2007-ben egy 7 250 dolláros kábel gyártója beleegyezett egy egymillió dolláros vaktesztbe, a teszt előtt visszalépett. Az eredmény így soha nem derült ki.

Hogyan ne vezessenek meg

1. Azonos hangerőn hasonlíts össze. Enélkül minden összehasonlítás értéktelen.
2. Vakon hasonlíts össze. Elég egy barát, aki kapcsolgat, és nem mondja meg, mi szól. Vagy használd a Loudsmith ABX vaktesztjét, amely kiegyenlíti a hangerőt, és helyetted értékeli ki az eredményt. Ha a különbséget legalább 10-ből 9-szer eltalálod, az valódi.
3. Kérj méréseket. Hangfalaknál főleg a tengelyen és a tengelyen kívül mért átvitelt. Ha a gyártónak egyáltalán nincs mérése, az is válasz.
4. Oda tedd a pénzt, ahol nagyok a különbségek: hangfalak, helyiség, elhelyezés. A többit vedd tisztességesnek és arányosnak.
5. Vásárolj örömből is, ha akarsz. Csak tudd, miért fizetsz.

Mi következik ebből a hangfalépítésre

A házi építőnek ez jó hír. A hangra éppen a hangfal hat a legjobban, és azt megtervezheted és megépítheted magad. A kiváló minőségű hangszórók egy kész high-end hangfal árának töredékébe kerülnek, a bolti ár nagy részét a hangdoboz, a munka, a forgalmazás és a márka teszi ki. Jó tervvel, tisztességes hangváltóval és méréssel olyan hangfal születik, amely vakon a jóval drágábbakkal szemben is megállja a helyét.

Ha tovább szeretnél lépni, a DSP-s aktív osztás megszünteti a passzív hangváltó kompromisszumainak többségét. Lásd a Hypex FusionAmp című cikket.

Kis szótár

• Frekvenciatartomány: a legmélyebbtől a legmagasabb hangig mit szólaltat meg a készülék. A fül nagyjából 20 és 20 000 Hz között hall.
• Decibel (dB): a hangerő mértékegysége. 1 dB a legkisebb különbség, amelyet az ember észrevesz, 10 dB nagyjából kétszer olyan hangosnak hangzik.
• Átvitel: grafikon, amely megmutatja, hogy a készülék minden hangot egyforma hangerővel szólaltat-e meg. A hű átvitel egyenes vonal.
• Torzítás: hang, amelyet a készülék hozzáad, és nem volt benne a felvételben. %-ban vagy dB-ben adják meg.
• Vakteszt: összehasonlítás, amelynél a hallgató nem tudja, mit hall.
• Csökkenő hozadék: minden további euró kevesebb javulást hoz, mint az előző.

Források: DIN 45500 szabvány (a hifi-wiki.de és a német Wikipédia alapján), F. Toole és S. Olive (AES 1994, JAES 2003, AES 2004), F. Toole (Acoustics Today 2013), E. B. Meyer és D. R. Moran (JAES 2007), J. Reiss (JAES 2016), Stereo Review 1983, az Audio Science Review és a Stereophile mérései.